Gyorsjel

Rég írtam ide. A hiátus egyik oka, hogy nagyon el vagyok foglalva; többek között a Montessori képzéssel, ami önmagában is elég munkát adna ill. igényelne, a család és egyéb projektek c. fő- és mellékszálakról nem is szólva.

Az iskolapedagógus-képzésről röviden

Túl vagyok az első éven. A bécsi Montessori Akadémia 6-12 éves korosztályra fókuszáló két és fél/három éves iskolapedagógus-képzését végzem.

A képzés maga az Association Montessori Internationale (AMI) kurzusának mintájára épül fel. (A Montessori pedagógiában ti. az AMI jelenti a nemzetközi képzési standardok garanciáját. Fontos tudni, hogy nagyon sokféle komolytalan képzés létezik, sokuk nem több gyorstalpaló tanfolyamnál és néha csak az eszközök bemutatására fókuszál, ami messze nem teszi lehetővé a pedagógia értő ismeretét és gyakorlatát.)

A bécsi Montessori Akadémiát két csodálatos, nemzetközileg ismert és elismert, elbűvölő tudású és személyiségű tréner, Saskia Haspel  és Christiane Salvenmoser vezeti. Kettejünknek az összes létező és abszolválható AMI-diplomájuk megvan (mindegyik korosztályra vonatkozóan, tehát 0-3, 3-6, 6-12 évesekre, valamint a 12-18 évesekre koncentráló AMI-Orientation to Adolescent Studies elnevezésű képzés). Elismertségüket bizonyítja az a tény is, hogy Németországban (Hannoverben és Göttingenben) is ők vezetik a Montessori pedagógusok képzését. Nekik köszönhető az, hogy németül   is elérhető a nemzetközileg elismert tartalmú képzés, valamint hogy Európában talán elsőként Ausztriában létrejött egy az intézmények tevékenységét figyelő minőségbiztosítási rendszer. Az Osztrák Montessori Társaság (ÖMG) tanúsítványával rendelkező óvodáknak és iskoláknak ugyanis meg kell felelniük bizonyos minőségbiztosítási követelményeknek mind a környezet kialakítása (ezt a Montessoriban előkészített környezetnek nevezzük), mind a pedagógusok megfelelő képzettsége szempontjából. (Megjegyzendő hogy maga a név "Montessori" világszerte nem védett, így gyakoriak a visszaélések; pl. Montessori-orientáltnak mondhatja magát egy olyan hely is, ahol vagy csak néhány Montessori eszköz található és még azokat se használják  vagy a pedagógusoknak nincs megfelő képzettségük és/vagy nem integrálják a hétköznapi gyakorlatban/életben az ismereteiket. Ezért is nagy jelentőségű, hogy Ausztriában létezik olyan országos szintű minőségbiztosítási rendszer, amelyik a szülőknek is komoly tájékozódási segítséget jelent az intézményválasztáshoz.)



Montessori fémkeretek. A kép illusztráció, készítette a blogger (M.) a bécsi Montessori Akadémia képzésén. Copyright
 

A képzésünk moduláris rendszerben folyik: 20 tematikus hétvégi  modult követ több hónapos gyakorlati idő, majd további két vizsgamodul. A modulok között kell elkészíteni a vaskos prenzetációs (egyéni tanítási segédanyagos) és elméleti albumokat ill. vezetni a portfóliós mappát. Ezen kívül 8 hospitációs napot kell teljesíteni különböző intézményekben. (Augusztusra már megszerveztem a németországi hospitációimat három iskolában. Izgalom!)

Magyarországon nem található ilyen tartalmú képzés és sajnos az iskolás korcsoportra fókuszáló gazdag és izgalmas curriculum (az ún. kozmikus nevelés – erről lesz még külön bejegyzés) sem ismert. Itt Ausztriában azonban nem én vagyok az első magyar, akit annyira elvarázsolt a pedagógia (a már említett elbűvölő személyiségű trénerek előadásában), hogy el is végezte az egyik korcsoportra vonatkozó képzést; példának itt van németül író blogger- és ovisanya-társam Anna, az Eltern vom Mars c. gyönyörűséges oldal gazdája. (Mellesleg jogászként sem én vagyok az első és egyetlen, akit pályaváltásra inspirált a Montessori pedagógia…)

Távlati tervek?  Nagyon távlatiak, de vannak… mert hát hej, de jó lenne egyszer Magyarországra is elvinni ezt a tartalmú színvonalas képzést, létrehozni egy minőségbiztosítási rendszert és egy egész minőségbiztosított intézményt (0-tól 18 éves korig)! Addig is szeretném jelezni, hogy itt vagyok és dolgozok az ügyért/ügyön.

Interview: Orsi & HelloAnyu

Beszélgetés Lipták Orsival, a HellóAnyu alapítójával

(Coming soon: die deutsche Übersetzung)

Lassan egy évtizede már, hogy hozzá jártam spanyolórákra. A spanyolom azóta nem sokat fejlõdött, az õ elsõszülöttje (ld. kép lent; aki akkoriban óvodás volt) viszont már kész nagylány. És persze a gyerekeken kívül is sok minden történt azóta… Orsi megalapította a HellóAnyut, az elsõ olyan gyerekbarát kávézót Budapesten, amely egyben kulturális közösségi tér is, azaz gyereknevelés körüli témákban (hordozós csoporttól vállalkozó anyák klubjáig) széles programajánlattal vár kicsiket és nagyokat.

(A fotók tavaly nyáron, budapesti látogatásunkkor készültek. Akkor beszélgettünk Orsival az alapítás nehézségeirõl és többek között arról a bizonyos alapítói eufóriáról is, nyugtalanító érzésrõl, hogy megvan az ötlet, de a megvalósításig még rengeteg apró kihívással, idegörlõ akadállyal kell megküzdeni. Az alábbi interjú beszélgetésünk írásbeli folytatása.)

Túl vagytok az első éven. Sok programot szerveztek. Kialakult már egyfajta rutin?

Egyfelől minden állandó mozgásban van, és elképzelni is alig tudom, hogyan lesz ebből valaha is kőbe vésett rutin :) Eleinte néhány beugrós segítségtől eltekintve egyedül vittem az ügyek nagy részét, a pultozástól a beszerzésen, programszervezésen, hétvégi zsúrokon át a takarításig. Ez embert próbáló időszak volt, de rengeteg tapasztalatot is szereztem vele, ami máig nagyon sokat segít. Aztán pár hónap után nyár végére négyen lettünk, és még aránylag átláthatóan tudtunk működni. Ahogy egyre többen vagyunk, több szervezésre, rutinra is van szükség, hogy összehangoltan tudjunk dolgozni. Mivel mi vagyunk az első családbarát közösségi tér és anyaközpont Budapesten, nem nagyon tudtunk másoktól átvenni működési gyakorlatokat, bár voltak, akik így is nagyon sok tapasztalatot át tudtak adni. Úgyhogy ezt is mi teremtjük, és nagyon szépen  alakulnak a napi és heti rutinok, szerepek, feladatok.

Mit tanultál a “gyerek” első évében?

Hogy a gyerek minimum két gyerek, szóval egy innovatív társadalmi vállalkozást a nulláról kitalálni és beindítani, majd működtetni valószínűleg felér egy ikerpár gondozásával :)

Hogy semmihez nem érdemes mereven ragaszkodni: számomra mindig jobban működött a párbeszéd, a rugalmasság, a folyamatok szerves alakulásának lekövetése. Akár a hely előkészítésénél, akár a menütervezésnél, akár a csapatban a szerepek kialakításánál. 

Hogy érdemes mindenki véleményét meghallgatni, hogy csapatban nagyon jó dolgozni, de sokszor kell valaki, aki irányít és döntést hoz – ezt a szerepet nem volt könnyű felvállalni, de alakul ez is...

Menjünk vissza a kezdetekig: mikor határoztad el, hogy megvalósítod az álmodat és mennyi időbe, álmatlan éjszakába került a projekt a kapunyitásig?

2010-ben írtuk le először az alapszabályba, hogy családbarát közösségi teret, anyaközpontot hozunk létre Budapesten. Akkoriban még nem szerepelt a köztudatban se az anyaközpont, se a családbarát közösségi tér szavak, és a társadalmi vállalkozások is sokkal kevésbé voltak láthatóak. Viszont már elkészült egy sokat érlelt terv (2003-ban született az első gyerekem, azóta dédelgettem ezt az álmot) és egy közel végleges üzleti modell, ehhez kezdtünk el helyet keresni, és körbejárni, hogyan lehetne megvalósítani.

2013-ban élesedett a helyzet, mert akkor két szervezet (NESsT, NCTA) is annyira fontosnak találta az ügyet és a modellt, hogy úgy döntött, segít az elindulásban. Innen datálható a tényleges megvalósítás kezdete, egyrészt a gyermeki izgalom, amikor az álom elkezd beszűrődni a valóságba, ezzel együtt pedig a rengeteg álmatlan éjszaka, mert szinte a nyitásig borotvaélen táncoltunk és alig maradt, aki elhitte, hogy egyszer valóban kinyitunk.

Orsi és a 2003-ban született nagylány

Hogy nézett ki a víziód eredeti változata és milyen viszonyban áll a megvalósult álom az első tervekkel összevetve?

Szinte ugyanígy, bár sokan próbáltak eltéríteni, mert valószerűtlennek tartották az ötletet vagy túl macerásnak találták a megvalósítást. Egy maximálisan családbarát teret szerettem volna, ami befogadó, mindig nyitva áll, teljesen bababarát, gyerekbarát, mégis felnőtteknek szól. Nem kell belépőjegyet venni, óradíjat fizetni, regisztrálni, bármikor lehet kávézni, beszélgetni, dolgozni, önsegítő, támogató közösségre találni, együtt, egymástól tanulni, miközben a gyerekektől sem kell elszakadni… Viszont az is fontos volt, hogy ne egyetlen fenntartótól vagy pályázati forrástól függjön a létünk, ezért olyan formára volt szükség, ami lehetőleg önfenntartó, vagyis az üzleti fenntarthatóság és a társadalmi fenntarthatóság egyensúlyban van. Számomra ehhez a környezeti fenntarthatóság harmadik pillére is elengedhetetlen – és ez mind benne van a mostani HellóAnyuban. Hálás vagyok mindenkinek, aki hosszabb-rövidebb ideig kísért, támogatott az úton, mert ez valóban egy megvalósult álom :)

Mi volt a legnagyobb kihívás a nyitásig?

Nagyon sok hatalmas kihívás volt :) Talán hinni abban, hogy a sok-sok nehézséggel, ellenvéleménnyel dacolva van létjogosultsága egy ilyen helynek, és lesz is annyi erőm, hogy végigvigyem a folyamatot.

A HellóAnyu színes programkínálatában helyet kap többféle szülői stílus, nevelési irányzat és széles palettát mutat a támogatóitok listája is. Hogyan lehet megtartani ezt a befogadó, otthonos hangulatot és egyben - különféle igényeit tekintve - kiszolgálni egy sokszínű vendégkört?

Egészséges finomságok mindenk

Számomra nagyon fontos, hogy bárki bejöhessen, ne érezze kirekesztve magát csupán a nevelési elvei vagy életstílusa miatt. Nem foglalunk állást szoptatási, hordozási, nevelési vagy oktatási irányelvek mellett vagy ellen, ugyanakkor berendezésünk, játékaink természetközeliek, újrahasznosítottak, alapanyagaink vegyszermentesek. Se én, se a tanácsadóink senkit se szeretnék kapacitálni, hogy mikor mit egyen a gyereke, meddig szoptassa vagy mikor és melyik intézménybe járassa vagy ne járassa, hiszen épp az a lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját magának, gyerekének és családjának leginkább megfelelő alternatívákat és egyensúlyt. Na ez az, amiben leginkább segíteni szeretnék, akár magával a HellóAnyuval, akár az itt megtalálható programokkal, beszélgetésekkel, tanácsadásokkal, munkahelyteremtéssel: ne kerüljön senki pusztán azért hátrányos vagy korlátozott helyzetbe, mert kisgyerekei vannak, legyen szabadsága választani, és úgy megélni az anyaságot, ahogy neki és a családjának a legjobb.

Mekkora most a HellóAnyu csapata és hányan fordulnak meg rendszeresen nálatok?

Mi jelenleg tízen vagyunk, ebből szinte mindenki családbarát, részmunkaidős állásban dolgozik. Naponta 20-30 család is megfordul nálunk, hetente 50-100 fő vesz részt a programjainkon.

Mi az első gondolatod, amikor reggel kinyit a HellóAnyu?

A kávé! És hogy mennyire hihetetlen és csodás, hogy itt vagyok a saját kávézómban, a saját munkahelyemen, egy csomó klassz emberrel körülvéve :) Még most is alig tudom elhinni.

About/Questionnaire

Annyi bejegyzés van félig készen a fejemben és nem vagyok hatékony. Ma ezért még egy ötperces röpke valami, "about"/"rólam" gomb helyett. Forrás: Bernard Pivot kérdései, James Lipton átdolgozásában (angolul jön a válasz ma, majd lefordítom magyarra is).

///

Da kursieren so viele Gendanken und halbfertige Blogbeiträge im meinem Kopf und irgendwie bin ich doch nicht effizient beim Schreiben. Daher heute nur noch ein fünfminütiges Etwas, statt "About". Quelle: Proust Questionnaire von Bernard Pivot, überarbeitet von James Lipton.

What is your favorite word?
Mami (if heard from my son). In Hungarian: "darvadozik" (I can not translate it, it´s very literary, barely said in everyday language.)

What is your least favorite word?
The German word "Kita" for kindergarten. Also some of the German names like "Detlev".

What turns you on?
Making something meaningful. Finding somewhere "the meaningful" in it. Inspiring people whit grit and hard-earned stripes. Also: good jazz music in a cosy place with good coffee, wine or good food or all these together with good arts and visual candies.

What turns you off?
Ignorance. Unintelligence.

What sound or noise do you love?
Laughs of my son.

What sound or noise do you hate?
The noise to which Ricky Gervais noted that "There is no need ever to do this." Also: pneumatic hammer.

What is your favorite curse word?
Shoot. (I have to be aware that my son is around, that´s why it should sound less harmful). There are nonetheless some heavier Hungarian curse words, though...

What profession other than your own would you like to attempt?
Jazz diva (if only I could sing...)

What profession would you not like to do?
Housekeeper (cleaning lady): because cleaning up the mess of other people is such a hard job! Also: dustman.

If heaven exists, what would you like to hear God say when you arrive at the pearly gates?
All is forgiven, meet everyone you loved!

Plus one:
Which famous/well known people would you invite to a dinner of seven? (The seventh person are you, indeed.)
Ken Robinson, Meryl Streep, Armin Wolf (Austrian journalist), Gert Scobel (German author, journalist, philosopher), Ricky Gervais, Dee Dee Bridgewater

napok romjai

Mottó: A címet loptam.

Költöztünk. Hónapokig dobozolás, szortírozás... Alábecsültem.

Azt mondják mentálhigiénés szakemberek, hogy a költözés is lehet akkora stresszforrás, mint sorfordító életesemények, döntések (pl. házasságkötés, gyerek születése), akkor is ha örömteli és várt. Ez volt az eddig legnagyobb költözés az életemben, jóllehet már sokban volt részem. De gyerekkel még nem költöztem...

Azt hittem két hét elég lesz és minden doboz rendszerezve, feliratozva kerül abba a helyiségbe, ahová küldtem. Rosszul hittem: nem volt elég dobozunk, húsznál abbahagytam a számolást. Nem számítottam arra, hogy lelkigyakorlatos tevékenységgel ér fel egyedül átnézni mindent szekrényt, megszabadulni az évek alatt felhalmozódott cuccoktól (babaruhák!- minek nevezzelek?). És a személyiségfejlesztő belső munka: rakosgató, gyűjtögető hajlamot levetkőzve eljutni odáig, hogy most rögtön mindent, de tényleg mindent kidobok és megyek sátorozni és szigorúan egy hátizsáknyi holmiból élni, krrrr!

Azt is mondják mentálhigiénés szakemberek, hogy a költözéshez hasonló határhelyzetek előhozhatják komplexusaink, elnyomott érzéseink sűrűjét. Valóban. Kérdéshegyek: Hogy vagyok a változással? Mit jelent nekem, hogy nem ragaszkodok (már?) tárgyakhoz, helyekhez, sőt néha már-már bizonyos emberekhe... Nem, ez csak a krízis miatt elborulás lehet, ugye? Az angolban milyen elegánsan mondják ezt manapság: “I got under the cloud.” Tudhatnak valamit, amit én magyar lélekkel és gondolatokkal nem? Egy kis felhőcske ez, majd elvonul – így kellene érezni?

Az örök komplexus: mi az hogy nem segít senki és miért “kell” mindennek ilyen kínkeservesen mennie, mint mindig? (Persze a „senki“ sem igaz: jött és küldődött segítség, épp annyi, hogy ne őrüljünk meg és ez pont elég volt, csak akkor ezt nem egészen így láttam.)

Miért nem lehet nekem (!) valami (mondjuk a költözés?) végre könnyű?! Mármint légies? Hogy magától, rögtön odavarázsolódik a világos, tiszta sallangmentes „scandi-chic“, ahová szeretném?

Ehelyett dobozromok. Jó, jó, de hónapokig?

Mondják a Montessoriban, hogy költözéskor (vagy családi krízisben) megbomlik az előkészített környezet rendje. Az előkészített környezet a pedagógia központi fogalma: azt jelenti, hogy a hétköznapi élet valódi kellékei elérhető helyen és rendeltetésszerű használatra alkalmas állapotban a gyerek rendelkezésére állnak, megvan az ismert helyük, valamint megengedett, hogy ezeket a tárgyakat a gyerek használja és ezáltal megélje, hogy kompetens. Világos, tiszta, rendes, sallangmentes, minimalista fizikai környezet, szép és funkcionális használati tágyak: így nézne ki az ideális előkészített környezet. Az ideális... És persze a felnőtt vagy a pedagógus feladata lenne ezt a tárgyi környezetet megfelelően előkészíteni.

De nem csak a tárgyak, hanem az ember is az előkészített környezet része. Ha a gyerekért felelős felnőtt ideges és nem érzi magát a helyén, akkor ez - forradalmi újdonság! - tükröződik a gyereken is. A környezet meg oda-vissza hat a koncentrálóképességre és így mindenki hangulatára. Hogyan lehet egyébként Montessori-módra költözni? (Költői kérdés, tudom.)

Személyes konklúzió: az előkészített környezet hiánya jobban megviselheti a felnőttet (ld. szerk.), mint a gyereket és nagyon is lehetséges, hogy a pedagógia alaptételei nem kevés önismereti feladatot ill. impulzust adnak 0-99 éves korig.

Jelentem: már alakul a shiny bright new... és már inkább közelebb vagyunk hozzá, mint távolabb. Hamarosan bemutatódik itt a blogon is, meg még annyi izgalmas kérdésről lenne jó írni, beszélgetni! Egyre csak hosszabboddik a témalista.

Van itt valaki amúgy, aki esetleg kommentelni is merne?

Folyt. köv.

Schule und der Ernst des Lebens

Schule und der Ernst des Lebens

 

Gastbeitrag von Pappa von P.

Was wohl die meisten Eltern gemeinsam haben, ist der Wunsch, ihre Kinder möglichst gut auf das Leben vorzubereiten. Als Erwachsene sollen sie den Herausforderungen gewachsen sein, die sich ihnen dann stellen. Zu wissen, welche Herausforderungen das in 10, 15 oder 20 Jahren sein werden, ist dabei sicherlich die eine Schwierigkeit. Die will ich hier jetzt aber bewusst ausblenden und stattdessen der Frage nachgehen, was aktuell eigentlich die Herausforderungen der Welt sind und wie Kinder sich darauf am besten vorbereiten können.
 

Erhellendes Erlebnis Nr. 1: Erwartungen an die Schule

Unser Sohn geht ja in eine Montessori-Kleinkindgemeinschaft und dort war ich neulich auf dem Vortrag des Leiters der Montessori-Schule, mit der eine intensive Zusammenarbeit besteht. Seiner Erfahrung nach gibt es Eltern, die Montessori für die ersten Lebensjahre ihrer Kinder gut finden (Motto „unbeschwerte Kindheit“) und dann aber spätestens nach der vierten Schulstufe ihr Kind auf eine Regelschule geben. Einerseits, weil manche es nicht aushalten, ihr Kind nicht auf einem Gymnasium zu haben, zum anderen aber wohl auch mit dem Gedanken, dass sie dort besser auf den „Ernst des Lebens“ vorbereitet würden. Ist halt nicht alles so schön frei, selbstbestimmt und frei von Druck im „echten“ Leben, wie in Montessori-Einrichtungen. The Full Montessori spricht von einer Blase und fragt, ob diese zum Platzen gebracht werden müsste.

 

Erhellendes Erlebnis Nr. 2: Erwartungen im Arbeitsleben

Knapp eine Woche nach dem Schulvortrag sitze ich in einem Auftragsklärungsgespräch mit einem Bereichsleiter, der für die drei Abteilungen seines Bereichs eine Teamklausur durchführen möchte. Was ich unter anderem höre ist, dass die Zusammenarbeit besser werden soll, dass sich die Leute nicht von selber einbringen und der Umgang mit Fehlern zu wünschen übrig lässt. Es bestünde eine große Angst, Fehler zu machen und wenn welche passieren, darüber zu reden. Dabei wäre es in seinem Bereich sehr wichtig, Fehler schnell zu beheben und für die Zukunft daraus zu lernen. Für Unverständnis sorgte, dass – nach Aussage der Führungskraft – noch nie jemandem bei einem Fehler der Kopf abgerissen worden sei und er sich die Angst daher nicht erklären könnte.

Den konkreten Fall will ich nicht bewerten, schließlich habe ich nur eine Seite gehört und „man steckt halt nicht drin“. Aber zumindest liefert es einen guten Einblick in aktuelle Erwartungen im modernen Arbeitsleben. Es wird ja immer wieder betont, wie komplex, dynamisch und unvorhersehbar alles geworden ist. Mit „Dienst nach Vorschrift“ kommt man da häufig nicht weit, sondern eher mit der Fähigkeit, im Zusammenspiel mit anderen brauchbare Lösungen für neue und komplexe Probleme zu finden.

Was lernen wir denn eigentlich in Schulen?

Wissen vs. Kompetenzen

Zuerst denken wir wahrscheinlich an bestimmte Inhalten und Faktenwissen, das wir in der Schule lernen und grundlegende Kompetenzen wie Lesen, Schreiben und Rechnen. Ich glaube, hier lässt sich noch relativ schnell und einfach feststellen, dass Kinder in Montessori-Schulen nicht schlechter sind, als jene in Regelschulen (bzw. wie laut Schulleiter die zuständige Schulinspektorin feststellte eher etwas weiter). Aber dann gibt es ja noch die heute so vielbeschworenen „Schlüsselkompetenzen“ und Zweifel kommen wohl eher aus der Richtung, dass Montessori für eine „Kuschelpädagogik“ gehalten wird (1) und die Kinder nicht die nötige „Härte“ und andere Kompetenzen mitbekommen würden, um in der Leistungsgesellschaft bestehen zu können. (2) Auf das Thema „Leistung“ will ich jetzt gar nicht eingehen, das ist wohl noch einmal ein eigenes Thema. Interessanter finde ich jetzt den Vorbereitungsgedanken auf das spätere Arbeitsleben. Was machen wir bei der Arbeit und was lernen wir dafür in der Schule?
 

Prüfungen und Noten

Wo ich häufig emotionale Reaktionen erlebe, ist beim Thema Noten. Für viele, die selbst in einem solchen System groß geworden sind, ist es schwer vorstellbar, wie eine Schule ohne Noten funktionieren kann. Abgesehen vom Zweifel an der Funktionsfähigkeit des Benotungssystems an sich (3), was ich in der Argumentation nie verstehe ist, wie Noten auf den „Ernst des späteren Lebens“ vorbereiten sollen. Nach der Schule habe ich Noten nur noch ein einziges Mal erlebt: in der Uni - weswegen Schulnoten wohl vor allem für den Universitätserfolg ein guter Prädiktor sind (4), aber nicht für den Berufserfolg (5). Bei der Arbeit werde ich zwar auch bewertet, aber qualitativ. Außerdem werde ich direkt für meine Arbeit und meine Ergebnisse bewertet und nicht für Aufgaben, die nur zum Zweck der Benotung gestellt werden. Kurz gesagt: In der Schule lernen wir Prüfungen zu bestehen und gute Noten zu bekommen; im Arbeitsleben müssen wir aber reale Probleme lösen und dazu häufig erst die richtigen Fragen selber stellen (zumindest wenn es sich nicht um Fließbandjobs handelt, die auch durch Roboter ersetzt werden könnten).
 

Arbeitsteilung und Zusammenarbeit
Vor allem basieren moderne Wirtschaften auf dem Gedanken der Arbeitsteilung. Es machen nicht alle dasselbe. Man kann sich auf etwas spezialisieren – im Idealfall sogar auf etwas, das einem besonders gut liegt und/oder Spaß macht. Die Ergebnisse meiner Spezialisierung kann ich dann mit anderen tauschen, die etwas anderes besser gemacht haben, als ich es hätte machen können. Oder ich arbeite mit anderen Spezialisten zusammen, um etwas Komplexes zu erzeugen, das niemand von uns alleine hinbekommen hätte. In der Schule müssen alle das Gleiche machen und Zusammenarbeit mit anderen im Rahmen von Prüfungen wird als Schummeln bestraft. Je mehr ich drüber nachdenke und lese, desto mehr stelle ich mir die Frage, ob die Regelschule überhaupt auf den Ernst des Lebens vorbereitet? (6) Macht das Leiden unter Stress und Wettbewerbsdruck schon in der Schule wirklich härter und fitter für das Berufsleben? Als jemand, der sich beruflich mit den Kompetenzen von Menschen im Berufsleben befasst, finde ich das Selbstvertrauen, Selbstbewusstsein, die Selbständigkeit und Problemlösungskompetenz von Montessori-Kindern sehr beeindruckend. (7)

Literatur

(1)    Raapke, Hans Dietrich (2011), Montessori heute – eine moderne Pädagogik für Familie, Kindergarten und Schule, 4. Auflage, Rohwolt Taschenbuchverlag, Reinbek bei Hamburg, S. 22-23.

(2)    Wahrscheinlich schon ein Klassiker zu Anforderungen der Zukunft und dem aktuellen Schulsystem, die berühmte TED-Rede von Ken Robinson: http://www.ted.com/talks/ken_robinson_how_to_escape_education_s_death_valley

(3)    Die Noten-Lüge, Zeit Campus Nr. 02/2013, http://www.zeit.de/campus/2013/02/notenvergabe-hochschulen-ungerechtigkeit
Noten sind ungerecht und subjektiv, Süddeutsche Zeitung Online, 17.2.2014, http://www.sueddeutsche.de/bildung/zensuren-in-schulzeugnissen-noten-sind-ungerecht-und-subjektiv-1.1286734
Studie: Aussagekraft von Noten „fragwürdig“, Die Presse vom 2.1.2014, http://diepresse.com/home/bildung/schule/1512441/Studie_Aussagekraft-von-Noten-fragwurdig

(4)    Uni-Zugang: Schulnoten sagen Studienerfolg besser voraus als Tests, derstandard.at, 11.4.2013, http://derstandard.at/1363707659725/Uni-Zugang-Schulnoten-sagen-Studienerfolg-besser-voraus-als-Tests

(5)    „Warum unsere Personalauswahl nichts taugt – und was Noten (nicht) aussagen! (Teil 2), 28.10.2013, http://www.hzaborowski.de/2013/10/28/teil-2-von-warum-unsere-personalauswahl-nichts-taugt-und-was-noten-nicht-aussagen/

(6)    In diesem Sinne auch der Blogbeitrag zur „Montessori-Bubble“, der Dr. Steve Hughes mit der Gegenfrage zitiert "Which is the real bubble?": https://thefullmontessori.wordpress.com/2015/03/13/bursting-the-montessori-bubble/

(7)    Über einige erfolgreiche Montessori-Alumni schreibt das Wall Street Journal: http://blogs.wsj.com/ideas-market/2011/04/05/the-montessori-mafia/

Weiter lesen :: Olvasva

Letztes Mal habe ich hier darauf hingewiesen, wie es bei mir zur „Jagd“ nach Montessori-gerechten, schön illustrierten Kinderbüchern kam. Diesmal nur kurz über die neuesten Entdeckungen:

 

///

Az előző könyves bejegyzésben (itt) már hivatkoztam a Montessori-pedagógia fikcióról alkotott elméletére. Ìme pár új felfedezés, válogatás a kedvenc könyvek közül:

Mit etwa 2,5 Jahren hat P. jeden Abend das Buch „Warte, warte – wo willst du hin?“ mindestens einmal selber erzählt oder sich erzählen lassen. Das Buch ist wunderschön, mit den subtilen Illustrationen von Kamako Sakai und wenig Text, der sich immer wiederholt (Nakawaki Hatsue). Mein Lieblingsbuch und P. hat es – eine Zeit lang – auch sehr gemocht. Fundstelle: fabelwelt.

P. két és fél évesen élvezte és minden este legalább egyszer elmesélte a Warte, warte – wo willst du hin?// Várj, várj – hova futsz? c. könyvet. Kevés szöveg (Nakawaki Hatsue) és Kamako Sakai gyönyörű illusztrációi!

 

///

Im Dezember, um die Zeit herum als Oma zu Besuch war und wir gemeinsam Kekse gebacken haben, war die Geschichte von Rosa, dem kleinen Mädchen und ihrer Oma (von Lena Anderson) ein Hit. Wenig Text, sich selbst erklärende Illustrationen und die bekannte Szene mit dem Kuchenbacken, „wo die Oma verbrennt“ – das war das Attribut dieses Buches, wie das P. immer wieder gesagt hat. Fundstelle: Kunterbuch.

Decemberben - Oma látogatása körül, amikor együtt sütöttünk adventi kekszet – nagy kedvenc volt Rosa története (Lena Andersontól).  P. mindig kérte, hogy azt a könyvet olvassuk, „ahol Oma elég“ (ti. megégeti az ujját a forró süteménnyel).

///

 

Es ist gar nicht so einfach, ein schön illustriertes Kinderbuch über die „echte“ Weihnachtsgeschichte zu finden: das von Anselm Grün ist ein gelungenes Exemplar (via Amazon).

Nem könnyű szépen illusztrált gyerekkönyvet találni a karácsonyi történetről: Anselm Grün könyve egyike a jó találatoknak.

///

 

Weiters ein kleines Winterbuch und dazu ein passendes Memo-Spiel mit den zarten Illustrationen von Brigitte Baldrian. Fundstelle: GEA/Waldviertler.

Téli könyv még az alábbi és hozzá memóriakártyák Brigitte Baldrian gyönyörűséges rajzaival.

Was lest ihr vor? /// Ti mit olvastok?

Tegnap

A mai összeszedetlen lesz és egy kicsit minden.

Tegnap a reggel ezzel indult (épp kijöttem a zuhanyzóból a hajamat törölgetve és jött a fiam):

-          Mami, dein Tschufli-Brei ist fertig! (Megj.: Imádom, amikor maminak szólít. A komoly megszólítás a mama - azt is, de a mamit kedveskedő fokozatnak érzem. Benne meg nincs semmi tudatos: hol így, hol úgy szólít. Néha útközben mintha gyakorolná ezt a megszólítást, vagy neki is tetszik és szívesen hallja(?) : “Mami, mami! – Igen, P. ? – Mami – P. – Mami.”)

-          Tényleg, főztél nekem csuflit? (Megj.: Chufli, gluténmentes reggeli kása).

-          Nein, Papa hat es gekocht.

-          Papa főzte és te segítettél neki?

-          Nein, ich war emm… beschäftigt! (Tényleg ezt mondta,“ beschäftigt“!)

-          És mivel voltál elfoglalva?

-          Apfeldrehen. (Megj.: Almát hámoz egy tekerőszerkezettel.)

-          És adsz nekem is az almából?

-          Hast du schwarze Haare?

-          Nem, nekem sötétbarna hajam van. És neked?

-          Emmm… (Feláll a sámlira megnézi a fürdőszobai tükörben és rávágja:) Weiß!

Mondom neki, hogy azt szőkének hívják, papa meg bekiabál a konyhából hogy “blond”, majd megint a másodpercnyi gondolat és önvád, hogy dehát mit okoskodok én itten, hát hiszen megint neki van igaza! Tényleg annyira szőke a haja, pláne nyári verőfényben, hogy az már majdnem fehér, na! Tejfel.

A következő perc a gyomorgörcsé: hogyan tudjuk ezt megőrizni? Ó, ez a brilliáns, önfeledt, csinálat- és akaratlan határozott “öntudata”, ez a lángoló divergens elme, megismételhetetlenül tiszta és nem ítélkező lénye: ez hogyan maradhatna meg? Ah, tereh! Hogyan ne rontsuk el? Hogy legyen, hogy ne törje meg nyugton ülésre kényszerítő rendszer, értelmetlen szabály? Izzadunk, hogy meg tudjuk engedni magunknak az alternatív oktatást, izgulunk a helyekért (amiért fizetünk, nem is keveset), de meddig? Minden gyomorgörcsnek ára van, a mosolyért rándulónak is…

Délután előadást tartok az egyetemen “Equality – Diversity”-témában. Belefűzöm a személyes tapasztalatot, szalonképesen vázolom, hogy meggebedek a szülői részmunkaidőért és semmi, már több, mint egy éve! Ez van: két országban vagyok képesítve, van egy nemzetközi master fokozatom, legutóbbi doktori szemináriumom részeként a London School of Economicson tartottam előadást (a legjobb jeggyel minősítve: sehr gut! - of course), három munkanyelven tudok dolgozni, van mögöttem néhány év szakmai tapasztalat magyar, német és osztrák gazdasági jogi irodákban, nem vagy kezdő, lennék újrakezdő. Lennék! (Felőlük lehetek, hja “möchtegerne”, egyéni szociális probléma…) Diszkriminálva vagyok lépten-nyomon: ezt ezen a fórumon legalább értik!  

Dolgoznom kell, nem fogunk így megélni!  Akarok dolgozni. Teszek érte. Nincs  állásom (a szakmámban már több éve). Több mint egy éve újra keresek. Igen, mindenfélét: részmunkaidőt (jogászoknak alig akad ilyen kiírás), teljeset is. Csak all-in-t nem tudok/akarok: abból elég volt az évek során - nem mellesleg: szeretném látni a fiamat és nem csak alvó állapotban... Egyre gyakrabban állok fel fogcsikorgatva egy-egy automatikus elutasító válasz után. Be se hívnak! Meg se nézik rendesen, hogy mi az ajánlatom! Pedig testemet nem borítják bűzös fekélyek és egyébként meg  munkavállók tömegei adják el magukat sikeresen béna frizurájú, nyálas fizimiskájú fotókkal…  És mégis! Nekem meg: és mégse!

De nem adom fel, persze hogy felállok, magam vagyok az élő reziliencia! Nem adom fel, még nem!

Aggódom a gyerekemért: neki legalább ne kelljen ezt … ne ezt, ne így! Ne kelljen értelmetlen, embertelen elvárásoknak megfelelni ! Mi lett az én megfelelésem “jutalma” is? - (költői) Nézhetem…

Egyre gyakrabban köszönnek vissza iskolai emlékeim. Tegnap este elalvás előtt valami kis sírógörcs is jött: kisiskolás önmagammal éreztem együtt. Vajon akkor dőlt el végleg, hogy én kussolni fogok, együttműködök, eminens leszek és megfelelek az elvárásoknak, a többit meg magamban csendesen “letitkolom”? (Megj.: az archaikus igekötő egy magyar népdalból vala. )És akkor kódolódott az is, hogy ez egyszer még robbanni fog? Ahogy roppant is, húsz évvel később…

A román kommunizmus véghónapjaiban voltam elsős-másodikos. Az osztályfőnökunk a törékeny alkatú, szigorú ábrázatú Éva néni volt. Beesett, csontos arcát túlméretezett, 70-es évek stílusú, ombré árnyalatokban sötétített üvegű szem- torzította felső harmadában duplaakkorává. Hajában a dauer okozta hullám vagy fésülésre sem rezzenő, vagy a drájvettertaft kommunista prototípusától tartósra fixálva? Nem tudni. Misztérium! Vagy hajcsavaróval aludt minden éjszaka?  (Kultúrtörténeti közlemény: a “dauer” szó következetesen dajernek ejtetett arrafelé apraja-s-nagyja, de inkább naggya általa /vala/).

Éva nénit mindenki tisztelte, de inkább félte. Bejött reggel: osztály vigyázz! Ellenőrizte a tartást, hogy mindenki eléggé haptákba verte-e a hátát. Mély levegő, szikár arcán az izom látványosan rándult. Jelentés: “Tanítónéninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma törörö, nem hiányzik senki.” Majd: tiszteletet sugárzó (mímelő?) tekintettel a vezír arcképére tapadva énekeltük nagy átéléssel a “Trei culor“-kezdetű örökbecsűt. (Ez valami internacionálé-változat volt, amúgy? – Nem akarom tudni egyébként, elég ha az első sorára kitörölhetetlenül emlékszem…) Leültünk. Éva néni észrevette, hogy valaki a kezeletlen fájú padlót fél zsíroskenyérével polírozhatta a szünetben, a kenyér héja meg ott maradt a katedra mellett - immár zsírtalanul. (Prousti emlék a zsír és a poros fa keveredő szaga…  A fiam is imádja lenyalni a vajat a kenyérről, egyébként. Mindegy.)

Anyway: Éva néni valami zsíroskenyér-maradék méretű “hallatlanságos hökkenetességen” gerjedhetett éktelen haragra, für gewöhnlich - azaz szokása volt. Elővette súlyos favonalzóját és kollektív büntetésben részesítve az egész osztályt mindenkire kivétel nélkül akkorát csapot, hogy két napig sajgott a tenyér.  A fokozat a körmös volt: nagyon össze kellett szorítani az ujjakat és egy szinten tartani a begyeket, hogy az ütés mindenhol egyformán érjen. Megúszni nem lehetett: én voltam az osztály “színtízese”, nem csináltam semmi “rosszat” és mégse/mégis! Egyszer már nagyon igazságtalannak tartottam, hogy mindenkire akkorát suhint mint az állítólagos “tettesre” és bátorkodtam marokra tartani a tenyeremet, hogy a közepét ne érje olyan durván az ütés. Ekkor rám szólt, hogy laposra! És durr, teljes erőből, aua! (Ma is fáj virtuális helye.)

Szólni persze nem mertünk otthon sem. Senki sem védett volna meg. A rendszer kussolásra, suttogásra kódolt mindenkit. Senki sem merte volna megkérdezni, hogy „Éva néni, a kollektív büntetésre miért van szükség, netán a párt írta elő?“

Talán ott dőlt el, talán már korábban, hogy  a feladatom a megfelelés, csendes alkalmazkodás, hangtalan eminensi lét lesz – a túlélésért? Kihúzott háttal és akkurátusan rendezett rojtokkal ülni fesztelen? („Pionír“, kisdobos meg kutyafüle is voltam. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen sorrendben.)

Éva néni! Megvan még az a k.va nagy volnazó!?